30-án éjjel 1 órakor lefekvéshez készülődtünk, amikor úgy éreztem, hogy elfolyt a magzatvíz. Rettenetesen ideges lettem, nálam idegesebb szerintem csak Feri volt. Rongyoltunk be a kórházba. Pedig mondtam, hogy nem kell annyira sietni, még semmi fájásom nincs. A kórházban már ment minden a maga útján. Elfoglaltuk a szülőszobát, akkor még Feri is velem volt. Nem történt az ég világon semmi. Ettem a homeopátiás bogyókat és vártam, hogy fájjon. Még gondolkoztam is rajta, hogy milyen király, mert ha ez csak ennyire fáj, akkor sétamenet lesz az egész. Reggel 7kor konstatálták, hogy még el sem indultak a fájások, így bekötötték az oxitocint. (azért aki azt kitalálta, remélem egyszer legalább kapott belőle). 8 körül jött a doki megvizsgálni. Akkor már fájt is, de amit az orvos művelt, abba azt hittem belehalok. Látta ő is, hogy nem vagyok egy egyszerű eset, ezért mindjárt kiutalt egy komplett adag fájdalomcsillapítót. Jó is volt, hatott is. Persze mire igazán fájt volna beadták az összes beadhatót. Voltak pillanatok, amikor könyörögtem, hogy szedjék már ki belőlem a gyereket, mert ott fogok elpusztulni. Aztán nem volt mit tenni, szülni kellett... Minden szóra és minden mozdulatra emlékszem, ami körülöttem történt. Akkor már olyan állapotban voltam, hogy minden mindegy volt. Addig kiabáltam, ordítottam, sírtam. Akkor már nem csináltam semmit. Tettem, amit mondtak. Annyira robot módjára, hogy levegőt is akkor vettem, amikor mondták. 13 órát töltöttem a szülőszobán. Amikor megszületett, csak sírni tudtam.
A születése után órákig azt mondtam sírva, hogy nekem ez az egy gyerekem van, szerintem gyönyörű és akkor én köszönöm szépen.
Persze azóta megszépült minden, és már bármikor újra kezdeném.
Első nap rendben volt minden. Az éjszakát külön töltöttük, mivel én előtte való éjszaka egy percet sem aludtam, így gyakorlatilag magamon kívül voltam a fáradtságtól. Szombaton már együtt voltunk kicsit. Éjszakára még nem szerettem volna kint tartani magam mellett, mert nagyon bizonytalan voltam. De valahogy másként hozta az élet. Első este a csecsemősnővérek jöttek és szóltak, hogy végeztek a fürdéssel, el lehet hozni a babát. Második este vártam, hogy újra szóljanak. De fél 10-ig nem jött senki. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni, hátramentem az újszülött osztályra. Egyedül az én gyerekem volt ott. Ordított. Elvittem magammal, próbáltam megetetni. Ahhoz, hogy éjszakára beadhassam 10-re vissza kellett volna vinnem. Ahogy kiléptünk a szoba ajtaján Donát nekifogott sírni. Úgy voltam vele, hogy ha ennyire nem akar visszamenni, maradjon velem. Azóta tudom, hogy ezek a dolgok sem véletlenül történtek.
Egész éjszaka bukott, semmi sem maradt benne. Előző nap azt mondta nekem egy csecsemős, hogy nem baj, ha bukik. Ezért nem is gondoltam, hogy ez probléma lehet. Egy percet sem aludtam. Öleltem a gyerekemet és fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Reggel 6kor azonnal visszatoltam az újszülött osztályra. (most következhetne egy komplett bekezdés arról, hogy a csecsemősnővér mekkora paraszt volt, de ezt kihagyom, mert még most is felidegesít). Délelőtt jött a gyerekorvos, hogy Donát besárgult, kapott valami fertőzést, és nem indult el az anyagcseréje, át kell vinni a koraszülött osztályra, mert ott van lehetőség infúzióra és antibiotikumos kezelésre. Minden olyan félelmetesen hangzott és igazából annyit fogtam fel az egészből, hogy Donát beteg és elviszik tőlem. Nem tudok érte semmit tenni, csak várni.
Vasárnap átvittük egy másik épületbe, a koraszülött osztályra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése