Szóval vasárnap átvittük a koraszülött osztályra. Akkor még nem tudtam, hogy ez az osztály valójában azoknak a gyerekeknek van, akik kikerülnek a PICről, mert már nem igényelnek intenzív ellátást, és valójában már csak hízniuk kell. Oda kerülnek még az olyan gyerekek, mint Donát, akiknek valami problémájuk van az átállással, infúziót kapnak, vagy antibiotikumot.
Akkor csak azt tudtam, hogy Donát nem lesz mellettem, hogy beteg, hogy össze-vissza fogják szurkálni és vizsgálni. Nagyon féltünk. Talán a legnagyobb baj az volt, hogy nem tudtuk mennyire beteg. Az egyik orvos bíztatott, a másik teljesen közömbös volt. Én gyakorlatilag egyfolytában sírtam. Feri pedig amennyit tudott bent volt velem. A tetőpont talán akkor következett be, amikor Sárdi doktornő, a koraszülött osztály főorvosa közölte, hogy Donátnak fel van puffedve a hasa, és epét hány... Majdnem elájultam. Objektív tájékoztatásban nem álltak a helyzet magaslatán.
Valójában három dolog volt. Az egyik a sárgaság. Ez volt a legkevesebb, mert egyszeri fényezéssel kikezelték. A másik a fertőzés, ami nem volt egyáltalán súlyos, és amint megtalálták a megfelelő antibiotikumot nagyon gyorsan elmúlott. A harmadik pedig az adaptációs zavar, ami azt jelentette, hogy Donát anyagcseréje nem állt át erre a világra, így bármit is evett, azt kibukta, nem tudott vele mit kezdeni. Ezt a problémát elég furcsa módon kezelték, mert addig nem is próbálták tejjel etetni, amíg a teát el nem fogadja. Még most sem fogadja el, sőt már bent is kifejezetten meg volt tiltva a teázás.
Én kedden hazajöhettem a kórházból, viszont Donát ott maradt. Minden reggel hívtuk a kórházat, és délutánonként mentünk be. Nehéz volt mindenkinek. Donátnak éppúgy, mint nekünk. Aztán szép lassan elkezdték táplálni, és vasárnap már beköltözhettem hozzá. Egy kis szobában voltunk összezárva 4 napig. Az ablak lefüggönyözve, az ajtó is. Csak Feri jöhetett be látogatni, így szinte egész nap egyedül voltunk. Normál esetben az első napon bekattantam volna. A négy nap alatt komplett csecsemőgondozási kiképzést kaptam. Csütörtökön aztán Sárdi doktornő nagy kegyesen elbocsátott minket. Alig vártam, hogy kilépjünk a kórházból.
Ahogy Anyukámnak mondtam is, azzal, hogy Donát kórházban volt, minden korábban elgondolt nevelési elvem ment a kukába. Nem akartam például egy szobában aludni vele. Ebből az lett, hogy négy hónapos koráig bent aludtam a szobájában, a földön, egy matracon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése