Donát még teniszbajnok is

Mint az a korábbi bejegyzésekből is kitűnik, Donát érdeklődési köre igen sokrétű. Személyében a jövő teniszbajnokát köszönthetjük. Feri legalábbis így reméli. Donát is nagyon nyitott a teniszezésre, ezért idén a születésnapjára kapott is egy teniszütőt.

Aztán még aznap délután megkezdődött az ismerkedés a teniszpályával. A nagystílű levonulást követően a teniszütőt gyorsan biztonságba is helyezte a teniszpálya szélén, és inkább labdákat dobált valamint fejvesztve rohangált.

De a pályát nagyon szereti. Kezdetnek pedig ennyi éppen elég.

Donát tűzoltó

Minur fürdik

Minur imád fürdeni, teljes extázisban várja, hogy végre beugorhasson a kádba. És komolyan mondom, hogy szoktunk neki inni adni, de valami miatt mindig a fürdővizet issza. Legjobban pohárból szereti, de ha nincs kéznél pohár, egyszerűen belefejel.

Próbáltam neki megmutatni, hogy mennyire jó móka az öntögetés. Miután nem tudta a kezével elkapni a vízsugarat, ezért inkább megpróbálta meginni. A következő képpen történt:

Kopaszi gát

Nagyon sok élménybeszámolóval vagyok elmaradva, de ezt a mai napot muszáj megosztanom. Ráadásul szokásommal ellentétben, most nem fényképes, hanem jellemzően szöveges posztot fogok írni.

Szóval ma ovi után még elmentünk a Kopaszi gátra kicsit kitombolni magunkat. A hely több szempontból is nagyon jó, mert nem járnak autók, mert van játszótér és mert vannak kacsák. És persze ott a Duna. Minurral eddig még így nem voltunk, de mivel rájöttem, hogy a hátamra felkötve is vígan tudunk rollerozni, ezért nem kell a motorozó Donát után rohanni és üvölteni, így bátran nekiindultam. Mivel átöltözni nem volt lehetőségem, így egy viszonylag normális tréningnadrágban és egy viszonylag normális felsőben indultam útnak. Ennek később nagy jelentősége lesz.

Szóval megérkeztünk, leparkoltunk. Kismotor, roller ki, Donát kienged, a zsebem megtöm pénzzel, telefonnal, kocsikulccsal, parkolójeggyel (ezáltal úgy nézek ki, mint valami pókhasú szörny), Minur a hátamra köt. Kocsi bezár. Kocsi kinyit, cumi előkeres, táska elpakol, kocsi bezár. Indulás. Donát a harmadik méternél közölte, hogy elfáradt, Minur pedig elvesztette a cumiját. De végül aztán csak kibírta a Duna partig. Donát vígan nekifogott kavicsot dobálni, így lekötöttem a Minurt, aki teljes lelkesedéssel és bátorsággal gyalogolt neki a Dunának. Mivel szaranya vagyok, ezért nem engedtem, hogy belemenjen, ezáltal akkora drámalavinát indítottam, hogy magam sem hittem a fülemnek. Minur ugyanis annyira zokon vette, hogy nem fürödhet, hogy irdatlan üvöltésbe kezdett. Konkrétan túlordította a kajak-kenu edző hangosbemondóját, sajnálkozó pillantások tömkelegére késztetve ezáltal az elhaladó kajak-kenusokat. Persze az ordításból Donát sem maradhatott ki, aki a nagytestvér teljes felelősségtudatával próbálta a Minurral megértetni, hogy el fogja sodorni a víz, és majd megeszik a halak, és majd az annyira fog fájni, hogy "üvölteni fogsz és visítani". Mondta üvöltve és visítva.

Ekkor voltunk ott 5 perce.

Meggyőztem az üvöltő bandát, hogy inkább menjünk a játszótérre. Addigra én tiszta sár voltam, mert a Minur megmentésére irányuló akció nem telhetett el anélkül, hogy a Minur a sáros cipőjével legalább 3 nyomot ne hagyjon a világos kardigánomon. A nadrág fekete volt, azon nem látszott. Megérkezvén a játszótérre konstatáltam, hogy tök jó, hogy csak mi vagyunk. Majdnem csak mi. Az egyik padon ugyanis patyolat anyuka, patyolat barátnő és patyolat kislány üldögélt, valószínűleg a Kismama magazin következő címlapfotózására várva. Anyuka világos, tiszta nadrágban, hozzáillő pólóval és cipővel, menő táskával etette bio kölesgolyóval a fodros fejfedőben, egy tiszta alátéten ücsörgő kislányt. (remélem sikerült érzékeltetnem azt az iszonyú különbséget, ami a kitömött zsebem, a tréningnadrágom, valamint a már összesározott felsőm, valamint a Calvin Klein stílusban felöltözött és kisminkelt másik között feszült).  Bájosan beszélgettek, gügyörésztek a kislánnyal és mosolyogtak. Én eközben a két tomboló gyerek között ugráltam, nyakik szarosan. Amikor a Minur elkezdett homokozni egyre többször éreztem magamon Tökéletes Anyu (továbbiakban TA) szánakozó pillantását. Minur ugyanis gyakorlatilag a hátába szórta a fél homokozót, a másik felét pedig megette. Donát eközben valami fa hajóról kiabált nekem, hogy "Kalózanya, gyerünk!!!". Számomra a nyugodt fél percet az jelentette, amikor Minur rájött, hogy a homokot a saját feje helyett lehet a csúszdára is szórni.

Szégyenkezve kullogtam (illetve a hátamon lévő gyerekkel, továbbra is megtömött zsebekkel rollereztem) tovább az első fagyizóig, ahol először megkérdeztem, hogy bemehetünk-e, másodszor pedig előre bocsánatot kértem az okozott károkért. TA akkor tolta el mellettünk tökéletesen tiszta babakocsiját a tiszta, mosolygó és vidáman nézelődő kislánnyal, amikor én megpróbáltam a Minurt leszedni az asztalról, és rávenni Donátot, hogy ne a teljes gombóc csokifagyit kenje szét az arcán. Elhaladtukban láttam egy halvány, sajnálkozó félmosolyt a lány arcán.

Kb 5 perc múlva ismét összefutottam velük. Ők tolták a kocsit, békésen beszélgettek. Én pedig hátamon a Minurral, egyik kezemben egy rollerrel, másikban egy kismotorral futottam egyik fától a másikig, mert a parkolás fizetése közben Donát közölte, hogy neki iszonyúan kell pisilni. Minur szája körben homokos volt, Donáté pedig csokis. Magamról már nem beszélek, mert a Minur időközben lefröccsölt málnás limonádéval, a Donát pedig törölt belém egy kis fagyit. Abban a pillanatban éreztem, hogy igazából lehetne ezt jobban csinálni, amikor Donát majdnem lepisilte saját magát.

Ha most újév lenne, akkor én azt fogadnám meg, hogy csokifoltos, béna anyu helyett ilyen címlapfotós szeretnék lenni én is. De a gyerekek legalább élvezték (igaz a Minur pelenkája tele volt homokkal, így már a fürdőszobánk is tele van, de ennyi baj legyen).