Miután hazajöttünk a kórházból minden egyenesbe került. Donát evett, aludt és valójában tényleg úgy viselkedett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Én viszont teljesen kétségbe voltam esve. Több szempontból is.
Először is, mindeki azzal riogatott, hogy az első hat hét borzalmas lesz, és majd nem lesz semmire időm. Ezzel szemben Donát ugye példaértékűen viselkedett, az éjszakák gördülékenyen mentek, a lakás rendben volt. Délutánonként pedig ültem a kanapén és vártam azt a szörnyűséges első időszakot, aminek el kellene következnie. Anyukám szerint ez volt a legnagyobb bajom, és talán igaza is volt, mert ebből indult ki a paramamiság második része.
Donát miután kihoztuk a kórházból, makk egészséges volt. Én viszont mindenben problémát láttam (volt időm ugyebár minden rezdülését megfigyelni). Ha sokat aludt az volt a bajom, hogy túl aluszékony, amikor nem aludt aggódtam, hogy nem fog megfelelően fejlődni az idegrendszere, ha sokszor evett az volt a baj, ha kevésszer, akkor persze az. Éjszaka vígan aludt, én pedig álltam az ágyánál és attól rettegtem, hogy nehogy megfulladjon egy bukástól, ami félremegy neki. Ez megmaradt. Még a mai napig is minden miatt aggódom. A legapróbb dolgokat képes vagyok felnagyítani és hülyére aggódni magam miatta, nem aludni, idegeskedni.
Mindezen túl sokat szeretgettük, sokat aludtunk vele összebújva, persze nem engedtük sírni egy percet sem. Minden olyan harmónikus és babaszagú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése