Donát nagyon sokáig etette magát. Mivel mi nem vagyunk ezek a kifejezetten "üljünk le a megterített asztalhoz és beszélgessünk erőltetetten" típusok, meg amúgy is, folyamatosan beszélgetünk, így evés nálunk bárhol van. Sokáig a kanapén ülve kellett etetni. Ebben igazából csak az volt a vicces, hogy ha nem ízlett neki egy falat, akkor nemes egyszerűséggel kiköpte. Mondjuk a paradicsomos gombóc kifejezetten csinos a bézs kanapén.
Aztán egyszer csak elhúztam magammal venni a nappaliba is egy kis asztalt, ahol lehet enni, rajzolni és mindenféle vidám dolgot. Legnagyobb bánatomra egy piros, műanyag, verdás asztal-szék kombinációt választott. Ez tökéletesen elüt a teljes berendezéstől, mert nálunk semmi nem műanyag és főleg semmi nem piros. De mivel ez az övé, én pedig fontosnak tartom meghagyni a döntés szabadságát, hát megvettük. Azóta a piros asztal itt áll a nappali közepén, szigorúan a tévé előtt és ott folyik az étkezés. Már mindent, teljesen önállóan eszik, sőt felháborodva közli, hogy "engem mostmár SOHA ne etessél".
Az étkezéshez az elmúlt időszakban társult a festőköpenye. Miután elmondtam neki, hogy ha leeszi spagettivel a kedvenc sárga méhecskés pólóját, akkor ki kell dobnom, inkább felvette.
Itt éppen a kedvencét, pagestit eszik.
A szendvicsevésnek akkor jött el az ideje, amikor Donát egyik kedvenc mesefilmje a Tom és Jerry lett. Ebben a nagy kutyát Cöveknek hívják, amit mi már rövidítettünk Cövinek. Az egyik részben nagy Cövi és a kisfia, kisCövi egy szendvicset készítenek. Amikor Donát Pécsen nem igazán akart enni, akkor ajánlotta fel anyukám, hogy csinál neki egy szendvicset. Pont olyat, mint amilyen a nagy Cöveknek van. Azóta a szendvics nálunk nagycövis szendvics néven fut, és így fogyasztandó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése